Rettegünk csípésüktől, irtózunk hálóiktól, mégis szerencsének tartjuk, ha lakásunkban feltűnnek. Van, aki ha teheti elkerüli, és van, aki terráriumban nevelgeti. A nyolclábú ízeltlábúak éppúgy alkalmasak kedves rajzfilmfigurának, mint vérfagyasztó horrorhősnek. „Emberfeletti” képességei vértezik fel az igazságért harcba induló, legyőzhetetlen pókembert. Csupán egyvalamit nagy nehéz: közönyösen szemlélni őket.

Darázspók
Hazánkban is előfordul a darázspókok népes rokonságának egy tagja. Neve egyszerre utal feltűnő csíkjaira – amelyek a rovarral ellentétben nem sárga-feketék, hanem sárga-fehérek – és fájdalmas csípésére. Könnyen felismerhetjük, mert hálója közepén üldögélve lábait páronként egymás mellé fekteti, és úgy fest, mint egy szabályos négylábú rovar. Ha nincs otthon, akkor sem lehet eltéveszteni a háló tulajdonosát. A hagyományos fonalak között helyenként hosszanti cikk-cakk minták találhatók. Itt mindig sűrűbb a fonat. De miért? A tudósok is sokáig gondolkoztak a válaszon, mire rájöttek, hogy a speciálisan szőtt részek egy rovar szemével nézve pontosan olyan képet festenek, mint egy érett kalász. A megtévesztett rovart aztán nem biztos leszállóhely és a hízott búzaszemek várják, hanem egy „testnedvszomjas” vadász. A hazai darázspók trópusi, szubtrópusi felmenői lábaikkal együtt akár tenyérnyi nagyságot is elérhetnek. Hálótartó fonalai drótkötélként feszülnek a párás erdei aljnövényzetben. Elég egyszer látni a pókot magát, hogy alapos körültekintésre intse az erdőben utat törő embert.

Cselőpók
Kevesen tudják, mások nehezen hiszik, hogy hazánkban is él kiterjesztett lábakkal akár 10 centiméteres átmérőt is elérő pókfaj. Az Alföld homokos pusztaságainak lakója a néha tévesen madárpóknak is nevezett szongáriai cselőpók. Ez az óriás főleg éjszaka vadászik, akkor is gyalog. Nem készít hálót, hanem csupasz homokon futva, ugrálva rohanja le zsákmányát. A nappalokat rejtekhelyén tölti, így ritkán kerül az ember szeme elé. Kistestvére a pokoli cselőpók nem veti meg a dimbes-dombos tájat sem.

Fekete Özvegy
Nemrég felröppent a hír, mely szerint Budapesten egy lakásban találtak egy példányt a halálos mérgéről ismert fekete özvegyből. Arról a pókról kiderült, hogy ártalmatlan hazai pókocska. Az igazi, Közép- és Dél-Amerika lakója és még a mediterrán atyafi sem keveredik hozzánk a hideg telek miatt. Az újvilági pókocska fekete, és egy homokóraszerű vörös rajzolatot visel a hasán. A parányi hím megkötözi ugyan a nőstényt, de a párzás a nőstény ennek ellenére rendszerint elfogyasztja élete párját, azaz özvegységre kárhoztatja magát. Utódaival sem bánik kesztyűs kézzel: a hálóban kikelő apróságok életére is veszélyt jelent. Igaz, a kis ördögfiókák egymásnak is nekiesnek, akár már a bölcsőben is. Mérge, amely az egyik legismertebb pókká tette, lassan fejti ki hatását, ezért lehet ellene védekezni, már ahol van megfelelő ellenanyag. A vadonban azonban tényleg rendkívüli fájdalommal és végül borzalmas halálla járt a kígyómarásnál is veszélyesebb pókcsípés.

Madárpók
A madárpók nem a rendszeres madárevésről, hanem egy korai rajzról kapta a nevét, amelyen éppen egy madáron lakmározik. Ma már tudjuk, hogy a 850 fajt számláló társaság tagjai nem válogatósak, de a magasabb rendű élőlényeket ritkán sikerül megkaparintaniuk. Legtöbbjük a földön él és vadászik, fogóhálót épít. A nagyobbak kifejlett korban tenyérnyi jószággá nőnek. A dél-amerikai fajok védekezésében apró szőröket dörzsölnek le potrohukról. Ezek a szőrök viszkető fájdalmat, sőt szembe kerülve vagy belélegezve még súlyosabb tüneteket okoznak. A kikopó szőrök a következő vedlés után újra hiánytalanul állnak csatasorba. Marni csak végső elkeseredésükben szoktak. Mérgük általában nem veszélyes, de a kedvteléséből pókot tartó terraristák néha elgondolkodtató esetekről is beszámolnak, úgyhogy nem árt az óvatosság.

Forrás: tudtam.com