Az alaszkai Nome a múlt század végi egyik nagy aranyláz alkalmával tűnt fel a térképen. A Seward félszigeten található település lakossága 1900-tól, illetve miután a Bering tenger partjainál aranyat találtak 20 ezerre nőtt. 1925-re az arany nagy része elfogyott és körülbelül 1400 fő a távoli északra vándorolt. Nome az év hét hónapján át jéggel volt körül véve és a legközelebbi vasútvonal a több mint 650 mérföldre található Nenanaban volt.
Nome telegráf útján tudott érintkezni a világ többi részével, ami abban az időben egy viszonylag új találmány volt; és annak ellenére, hogy Alaszka 1959-ig az Egyesült Államokhoz tartozott, a kormány működtetett egy olyan útvonalat, ahol kutyafogatok vitték a postát Anchorage-ből Nome-ba. Ezen az „Iditarod út”-nak” nevezett útvonalon körülbelül egy hónap alatt tették meg az oda utat és Alaszka legjobb musher-ei voltak, akik az említett útvonalat járták.

Futás az életért
1925 január 20-án egy telegráf üzenet söpört végig a fagyos tundrán: „Nome jelentkezik…Nome jelentkezik…diftéria járvány tört ki…nincs szérumunk…azonnali segítségre van szükségünk…Nome jelentkezik…Nome jelentkezik…”
Nome egyetlen orvosa néhány esetben diftériát állapított meg, ezt a különösen fertőző betegséget, amely a torkot és a tüdőt támadja meg és könnyen járvány méreteket ölthet. Az Inuit indiánok különlegesen sebezhetőek voltak. Egész települések tűntek már el a múltban bárányhimlő és légzési betegségek járványa miatt.
Az ellenanyag eszeveszett keresése megkezdődött:
„Seattle jelentkezik…Seattle jelentkezik…itt van friss szérum…a repülő készen áll a Nome felé indulásra…”

Január 25.
A sarkvidéki hosszú téli alkony leereszkedett Nome-ra. Rengeteg hó esett és a hőmérséklet mélyen 0 fok alatt volt. Ezek az időjárási körülmények messze meghaladták az első nyitott pilótafülkével rendelkező repülőgépek technikai képességeit.

„Anchorage jelentkezik…Anchorage jelentkezik…itt a Railway kórházban van 300 ezer egységnyi szérum…a rakományt vonaton el tudjuk küldeni Nenana-ig…a rakomány 20 fontot nyom…lehetséges lenne a rakományt az Iditarod úton kutyaszánokkal Nome-ba szállítani?...”

Igen! Annak ellenére, hogy huszadik századot írtunk, egyes problémákat gépekkel nem lehetett megoldani. Alaszka lakói hosszú éveken át bátor emberekben és kutyákban hittek. Most ismét bennük kell hinniük. A következő napon három gyermek meghalt és újabb diftériás betegeket diagnosztizáltak. Az idő élet és halál kérdése lett. Gyorsan megszervezték a kutyaszán váltókat az Iditarod útvonal mentén.

Január 27.
A szérum megérkezett vonaton Nenanaba, és a megindult a váltó a fertőzött város felé. Shannon a szánjára helyezte az életmentő rakományt és megindult nyugat felé. A kutyák trappolásán és a csúszó szán hangján kívül semmi más hangot nem hallott az út során. A hőmérséklet gyorsan süllyedt. Amikor Shannon elindult -30 fok volt. Majd -35 fokra süllyedt, aztán -40 –re, - 45-re, végül – 50 fokra. A sarkvidéki sötétségben, ahol ráadásul az iszonyú hidegben gondolkozni sem tudott, Shannon sietett, ahogy tudott, amíg át nem adta a szérumot Edgar Kalland-nek Tolovana-ban, Nenana-tól 52 mérföldre.

Január 28.
Kalland Dan Green-nek adta át a szérumot Manley Hot Springs-ben (31 mérföld). Green Fish Lake-ig vitte (28 mérföld) elérve közben a meglepő 9 mérföld per órás sebességet. Green-től Johnny Folger-hez került (26 mérföld). Ő Sam Joseph-nek adta át (34 mérföld), tőle Titus Nikolai-hoz (24 mérföld), majd Dave Corning-hoz került (30 mérföld). Ismét havazott és a szél egyre erősebb lett. De a musherek folytatták útjukat: Harry Pitka (30 mérföld), Bill McCarty (28 mérföld) és Edgar Nollner (24 mérföld). Eszkimó, indián és fehér musherek szállították a szérumot a „könyörületesség nagy futásán” A váltó csapat az elviselhetőség határait próbálgatta. A megfagyott szérum fagyos kezekből fagyos kezekbe került, védett helyre rejtették, majd ismét megfagyott az út során.

Január 30.
Galenában  Edgar Nollner átadta a szérumot a frissen nősült öccsének, George-nak. A fiatal indián hogy melegen tartsa magát a – 50 fokos környezetben az út során szerelmes dalokat énekelt.  Charlie Evans a maga 30 mérföldes szakaszán szintén húzta a szánt, amikor két kutyája saját lábán megfagyott. A szérum Tommy Patsy-hez került (36 mérföld), majd az indián Koyukuk-hoz (40 mérföld), aki Victor Anagick-nek adta át (34 mérföld), ahonnan Myles Gonangnan-hoz került (40 mérföld). Ember és kutya mindent kihozott magából, hogy végigküzdjék magukat a behavazott úton.  

Január 31.
Shaktolikban, Henry Ivanoff egy fél mérföldet mehetett már, mikor csapata egy rénszarvassal ütközött. Miután kibogozta a kutyákat, az orosz eszkimó, akit Leonhard Seppalanak gúnyoltak, és a környék legjobb musherének számított, Togoval, aki az egyik legjobb kutya volt arrafelé, lefelé száguldott a hegyről. Különböző komunikációs problámák miatt ugyanis Seppala és híres szibériai huskyja Nome felé folytatták útjukat. Mintegy 150 mérföldre Nome-tól találkoztak a váltóval, hogy átvegyék a szérumot. A szérumot átadták neki, és 91 mérföldnyire vitte a következő váltóig. A vihar fokozódott, és Seppalának döntenie kellett, hogy lerövidíti-e útját a befagyott és veszélyes „Norton Sound”-on keresztül vagy megkerüli azt. Erős széllökések tengervizet szórtak a jégre, ami minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy betörik alattuk. Azonban Seppala bízott a csapatában, és Togo tévedhetetlenül, a durván recsegő jégtorlaszokon keresztül  szilárd és biztos földre vezette őket. Csupán három órával később a „Norton Sound” jege betört.

Február 1.
A vakító havon és a hurrikánszerű szélviharon át a nagyon várt szérum Seppalától Charlie Olson-hoz került (25 mérföld), és utána Gunnar Kaasen-hez. Ha Kaasen tudta volna, hogy a vihar ilyen erős lesz, nem Baltot választotta volna csapata élére. Ugyan Balto Seppala egyik kutyája volt, de nem állt jó vezérkutya hírében. Azonban Balto bebizonyította a bátorságát , ahogy megindult a hóviharban és amikor egy bizonyos ponton való megállásával a Topkok folyóban való azonnali haláltól mentette meg vezetőjét és a csapatot. Senki nem hitte, hogy Kaasen-nek sikerülhet átküzdenie magát a viharon, ezért mikor Nome-tól 21 mérföldre a menedékbe ért, a váltóját alva találta.
A csapat jól futott és úgy döntöttek, hogy tovább mennek. Tűrőképességét próbára tette, mikor egy hirtelen vad széllökés a levegőbe emelte a kutyákat és a szánt. Mialatt igyekezett a szánt felállítani és a kutyákat kibogozni, hirtelen mintha jeges kéz mart volna a szívébe. A szérum eltűnt! Csak keserves keresés után, puszta kézzel túrva a hóban, csodával határos módon találta meg.   

Február 2.
1925 február 25-én hajnalhasadás előtt Balto bevezette Gunnar Kaaser csapatát Nome-ba. A település meg volt mentve! Kimerülten és csaknem megfagyva az 53 mérföldes út után, Kaasen, Balto és a musher csapat többi tagja azonnal hősökké váltak Egyesült Államok szerte. A 674 mérföldes utat 1271,2 óra alatt tették meg, és a musherek ezt világrekordnak tartották.

Elfeledett hősök
A kutyák dicsősége rövid volt. A Hollywood-i film producer, Sol Lesser, elvitte a kutyákat Los Angeles-be és csinált velük egy 30 perces filmet „Balto futása Nome-ba” címmel. 1925 nyara és ősze során Kaasen és a csapata beutazták az Egyesült Államokat. Azonban később Baltot és a többi kutyát eladták egy előadás és varieté tulajdonosnak. Két évvel később Balto és híres kísérői már teljesen eltűntek a húszas évek lármás forgásában és a vásári barakkok világában. Úgy tűnt, a világ teljesen megfeledkezett „Alaszka hőseiről”.

Ekkor történt, hogy a Cleveland-i vállalkozó, George Kimble egy Los Angeles-i látogatása alkalmával felfedezte a „Dime” múzeumben kiállított kutyákat, és észrevette, hogy ezek betegek és rosszul bánnak velük. Ismerte Balto híres történetét, és teljesen kiakadt ezen a megalázáson. George-nak sikerült a jelenlegi tulajdonossal megegyeznie, és 2000 dollárért megvette a kutyákat és elvihette őket Cleveland-be, de csak két hete volt rá, hogy összegyűjtse ezt az összeget. Megindult a verseny Balto megmentésére!
Egy számlát nyitottak Baltonak. Országszerte a rádióadók kérték az adományokat. A „The Cleveland Plain Dealer” vezetői kommentálták a hősök megmentésének szükségességét. Cleveland reagálása nagyon pozitív volt. Iskolások gyűjtöttek pénzt, munkások kalapoztak. Szállodák, üzletek és turisták adakoztak, amit tudtak Balto javára. A „Western Reserve Kennel Club” nagylelkű adományt nyújtott át.  Az emberek nagyon nagylelkűen viselkedtek. Mindössze 10 nap múltán az újságcímek már azt harsogták: „A város megszerezte a Baltonak szükséges összeget”. „ Végre ide küldik a huskykat  a tengerpartról!”  

1927 március 19-én Baltot és hat társát átszállították Cleveland-be és győzelmi felvonulással fogadták őket a főtéren. Azután a kutyákat a Cleveland-i állatkertbe vitték, hogy ott méltóságban tölthessék utolsó napjaikat. Azt mondják, hogy ott tartózkodásuk első napjai alatt 15 ezer ember látogatta meg őket.
Balto 1933 március 14-én halt meg 11 éves korában. Testét a Cleveland-i Természettudományi Múzeumban kiállították, és azóta is ott van, mint a halál elleni bátor futás emlékezete.

Balto a New York Central Parkban kapott szobrot, amin ezt a feliratot olvashatjuk: "Ajánljuk azon szánhúzó kutyák rettenthetetlen szellemének, melyek 674 mérföld távolságra, kiszámíthatatlan szilárdságú vad vízfolyások felett vezető jégpáncélon át, sarki viharban oltóanyagot szállítottak Nenanából a veszélyeztetett Nome megsegítésére 1925 telén."
A szérumfutás emlékére rendezik meg 1967 óta az Iditarod kutyaszánhajtó-versenyt, valamint 1997 óta a kutya- és motoros szánokkal az eredeti útvonalon zajló Serum Run 25 túrát.