Dél-Afrikában található Shamwari Game Reserve elnevezésű természetvédelmi területen született Themba, a bébielefánt. Sajnos az anyukája meghalt, az ott dolgozó állatorvosok közreműködése sem volt elég ahhoz, hogy a többi elefánt táplálja. Bár befogadták, Themba nem akart enni, így félő volt, hogy éhen hal. Ennek elkerülése érdekében az orvoscsapat bemutatta a közeli farmon élő Albertnek, aki történetesen egy birka. A kezdeti feszültség ellenére rövid időn belül elválaszthatatlanok lettek, és ennek köszönhetően Themba elkezdett enni.

Vajon melyik állat lehet Japán legveszélyesebbike? Gondolhatunk az Ázsiai fekete medvére, a hokkaidoi barna medvére vagy az ország mérges kígyóira; de valójában a legtöbb emberéletet kioltó állat az ázsiai óriás lódarázs. Ez a hatalmas rovar több mint 5 centiméterre is megnőhet (a királynők ennél sokkal látványosabb méretet is elérhetnek), szárnyfesztávolságuk pedig meghaladja a 7,5 centimétert. Ezekkel a testméretekkel pedig magáénak tudhatja a világ legnagyobb lódarazsa címet.  Évente több mint negyven áldozatot követel a csípésük, amely szúrás után általában és orvosi segítség hiányában, anafilaxiás sokkot okozva öl.

Gigászi méretei végett Japánban ’Giant Sparrow Bee’ néven emlegetik, a ’sparrow’ vagyis magyarul ’veréb’ jelzővel illetve óriási méretei miatt. Nagy narancs fejükön két féle szem található; egy pár nagy összetett szem és az ezek között elhelyezkedő három darab úgynevezett pontszem. Szemei és lábai barnák, testük arany és fekete csíkozású – a dolgozók és a királynők megjelenése nagyon hasonló. Ezek a hatalmas rovarok Kelet-Ázsia számos területén megtalálják ideális élőhelyüket. Elterjedésüket tekintve megtalálhatóak Koreában, Tajvanban, Kínában, Indokinában, Nepálban, Indiában és Sri Lanka szigetein, de ezek mellett leginkább Japán hegyvidékein találkozhatunk velük.

Az óriás lódarazsak bármilyen erdőségben megtalálják a fészkelésre ideális helyet. Társas élőlények, nagy kolóniákba szerveződve élnek. A fészket egy megtermékenyített nőstény alapítja, ő választja ki a fészkelésre való ideális helyet; ezt egymaga kezdi el építeni a leendő kolónia számára. A tavasz beköszöntével az elkészült fészek minden sejtjébe egy-egy petét helyez, amelyek egy hét elteltével ki is kelnek. A kikelt lárvák számára 14 napot vesz igénybe, hogy az öt szakaszból álló átváltozás során kifejlett rovarokká váljanak. Nyárra egy-egy fészek körülbelül 700 dolgozót számlál.  A dolgozók együtt építik a fészket, etetik és gondozzák a lárvákat, illetve gyűjtik az élelmet – a dolgozók legtöbbje nőstény egyed. A nyár végével a királynő olyan petéket kezd rakni, melyből olyan hím egyedű utódok fejlődnek ki, melyek felnőtt formájuk elérésével elhagyják a fészket, majd a leendő királynők megtermékenyítése után el is pusztulnak. Az ősz beálltával a mind királynő, mind a fészek dolgozói elpusztulnak, hogy a leendő királynők számára biztosítsák a tél túlélését, hogy az elkövetkező tavasszal újrakezdhessék a folyamatot.

Ezek a hatalmas darazsak jól ismeretek agresszív természetükről; saját környezetükben ők a domináns ragadozók. Leginkább más rovarokkal táplálkoznak, valamint lárváikat szeretik a házi méh lárváival táplálni. Ezért a zsákmányért pedig képesek egész fészkeket lerombolni és kolóniákat kiirtani. Valamivel nagyobb, mint fél centiméteres fullánkjukkal többszöri szúrásra képesek, ez által még hatékonyabb és halálosabb ragadozókká válva. A szúrások által beinjektált méreg nyolc különböző kémiai anyagot tartalmaz, amely igazán hatékony vegyületté teszi azt. Csípésük az ember számára is igazán veszélyes. Egyetlen veszélyt az ember jelent az ázsiai óriás lódarázs számára; a kihalástól veszélyeztettet fajok közé sorolt állat faj.

„Csak egy kutya? Időről időre azt mondják nekem: Ébredj fel, ez „csak egy kutya”! – nem értik, miért teszi meg az ember ezeket az utakat, miért invesztál ilyen sok időt és érzést, vagy miért veri magát költségekbe, amelyek a „csak egy kutyá”-val járnak. Legbüszkébb pillanataimból néhányat a „csak egy kutyának” köszönhetek. Sok óra telt el, amikor egyedüli társaságom „csak egy kutya” volt, de egyetlen pillanatig sem éreztem magamat mellőzve vagy egyedül. Életem egyik legszomorúbb pillanatát a „csak egy kutya” idézte elő, és a sötét napokban a „csak egy kutya” volt az, akinek barátságos érintése jóleső érzéssel töltött el, és erőt adott átvészelni azt a napot. Ha te is azt gondolod, hogy ez „csak egy kutya”, akkor feltehetően olyan mondatokat is ismersz, mint „csak egy barát”, „csak egy napfelkelte” vagy „csak egy ígéret”. Ez „csak egy kutya”, aki barátságból, bizalomból és merő hamisítatlan örömből a lényeget hozza az életembe. „Csak egy kutya” felébreszti bennem a részvétet és a türelmet, ami engem jobb emberré tesz. „Csak egy kutya” vesz rá arra, hogy korán keljek, hosszú sétákat tegyek, és vágyakozva tekintsek a jövőbe. Ezért számomra és az olyan ember számára, amilyen én vagyok, ez nem „csak egy kutya”, hanem minden remény és jövőbeli álom megtestesítője, kedves emlékek és a jelen tiszta élvezete. A „csak egy kutya” megmutatja bennem a jót, és eltereli a gondolataimat. Remélem, hogy mások is megértik egy napon, hogy ez nem „csak egy kutya”, hanem valami, ami nekem emberiességet kölcsönöz, és többé tesz, mint „csak egy ember”. Tehát ha legközelebb hallod azt a mondatot, hogy „csak egy kutya”, akkor mosolyogj, mert ők ezt „csak” nem értik. Ha a szemébe tekintesz, elfelejted minden félelmedet, gondodat, szomorúságodat és problémádat, mert a kutyák nekünk olyan szárnyakat adnak, amelyek nekünk soha nem voltak és soha nem lesznek.”

Bobby gazdája egy John Gray nevezetű férfi, aki a Greyfriars nevű kerületben lakott a skóciai Edinburgh-ban,  feleségével, Jess-el és fiával, úgy 1850 körül. John bizony kemény földműves munkával kereste a napi betevőt, mi tagadás nem túl sikeresen. Így aztán a 40. életéve környékén a mi Johnunk úgy döntött, hogy megreformálja szegényes életét, s csatlakozott a  szerveződő helyi rendőrség tagjának. John aztán úgy gondolta, unalmas egyedül koptatni a macskaköves utcákat járőrözés közben, így 1856-ban magamellé vette Bobby-t, az éppen aktuális, Skye terrier fajtájú házőrzőjét. Járőrpárosuk naponta rótta a várost, és rendszeresen megszakították utjukat ugyanannál az étteremnél, nap mint nap., A párost jól ismerte az egész város, hozzátartoztak Edinburgh képéhez. Az egyik kemény télen aztán, John egészsége megromlott, egyre nehezebben viselte a zord időjárást, s két évi közös szolgálat után, 1858 február 15-én John elhunyt tuberkolózisban.

John-t a városi köztemetőben temették el, s természetesen Bobby is ott volt a temetési felvonulááson.
A következő napokban látták az emberek, hogy Bobby, nem tud elszakadni a gazdájától, és minden percét John sírjánál tölti. Bobby nem hagyta magát elcsábítani a sírtól, hiába próbálkozotak vele az emberek.
Végül aztán James Brown, az egyházi kertész és a temetőőr készítettek neki egy házikót, ez lett Bobby otthona a következő 14 évben. Régi hagyomány Edinburgh-ban a déli 1 órás ágyúlövés, amelyet a várból adnak le, régi hősök emlékére. Bobby mindennap ebben az időpontban elhagyta őrhelyét, ellátogatott abba a kifőzdébe ahol John-al is megáltak őrjárataik során. Ott a kifőzdés adott neki táplálékot, majd visszatért a sirhoz virrasztani. Hogy mi történt John családjával ebben az időszakban, arról nincs emlék, az Edinburgh-i polgárok viselték gondját Bobby-nak. Természetesen szárnyrakelt Bobby hűségének híre, az emberek felkerekedtek messzeföldön, hogy saját szemükkel lássák a legendás kutyát.

1867-ben egy új törvényt vezettek be, amely tevékenységhez és engedélyhez kötötte a kutyák tartását.
Bobby-nak nemvolt tulajdonosa, elaltatás várt rá. Bobby híre azonban eljutott Sir William Chambers Lord-ig is, aki Edinburgh prépost-ja volt, meglátogatta a kis terriert, és úgy döntött, hogy örökbe fogadja és kifizeti az engedélyt Bobby élete végéig. Bobby kapott egy réz nyakörvet felirattal, amely így szólt:  “Greyfriars Bobby” 1867-től a prépost Úr védelme alatt áll. Ez a nyakörv ma, a Museum of Edinburgh-ban, (Huntley Ház) van kiállítva a nevére gravírozott etetőtállal együtt.

Bobby 1872-ben, 16 évesen halt meg, gazdája sírja melett, miután John Gray halálát követően még 14 évig virrasztott. Tudni kell, egyházi szabályok szigorúan előirják kit lehet eltemetni a megszentelt temetőbe, a kutya nem kerülhetett a gazdája mellé, így a temető egy eldugott zugába került. 1873-ban, Angelia Georgina Burdett-Coutts bárónő, a skót Kutyatartó Szövetség Női Bizottságának Elnöke (RSPCA) , és egy másik kutyabarát egy gránit szökőkutat emeltetett, amelynek a tetejére Bobby életnagyságú szobra került. A szobor még mindig vonzza a látogatókat, ma is látható. A IV. George és Candlemaker Row találkozásánál lévő kifőzde is működik, Bobby életében a Traills Kávéház nevet viselte, melyet a tulajdonos Greyfriars Bobby Inn névre keresztelt át. Greyfriars Bobby-t Edinburgh lakosai igen nagybecsben tartják, a város lakóinak a hűség és odaadás jelképe. Sírját  naponta friss virág ékesíti.
Fejfáján ez áll: Greyfriars Bobby – Meghalt 1872 január 14-én, 16 éves korában – Hűsége, odaadása mindannyiunk számára legyen tanulság.

A Vancouver Akvárium ötletes kampányt indított nemrég: mivel hajlamosak vagyunk alulértékelni szegény békák szerepét az ökoszisztémában, szemléletes plakátokkal bizonyította, hogy márpedig egy percig nem tudnánk élni nélkülük. A kétéltűek hatalmas szerepet játszanak abban, hogy a rovarok nem lepik el a bolygónkat, és veszik át az uralmat – ugyanígy a pókok is elengedhetetlen láncszemei a folyamatnak, de szerencsére őket még nem fenyegeti nagyobb veszély. A békák populációját viszont fájdalmasan megtizedelte az elmúlt néhány évtized – a fő problémák például a gázolásos “balesetek”, a vadászat (igen, a békákat is levadásszák különböző gyógyszerek készítéséhez), a “háziasítás”, az élőhelyek megszűnése, az idegen fajok terjedése, a klímaváltozás (a kétéltűek erre nagyon érzékenyek), a kémiai szennyeződések és a betegségek. Persze nyilvánvaló, hogy ezek mindegyikét nem tudjuk kiszűrni, de a Global Amphibian Assessment (Globális Kétéltűértékelés) készített egy hatékony tervet arra, hogyan menthetjük meg a békákat. Az állatkerteknek növelniük kéne a tenyésztésre fordított időt, hogy így emeljék a populációszámot, majd az így született békákat vissza kellene engedni a természetbe. A különböző területek nem őslakos fajait pedig vissza kellene szállítani oda, ahonnan jöttek – így ugyanis csak elveszik a táplálékot a helyi fajoktól. És mit tehetünk mi, átlagemberek? Leginkább azt, hogy figyelünk az állatokra – nem fogjuk be őket, nem ürítjük ki a szúnyoglárvával teli hordót, ha körülötte legyeskednek a békák, és igyekszünk minél kevesebb állatban kárt tenni.