Az állatbarát különleges emberfajta. Nagylelkű, tele együttérzéssel, talán egy kissé könnyen válik szentimentálissá és a szíve akkora, mint a felhőtlen égbolt.

Komolyan kezdek hinni az állatok magasabbrendűségében. Nem az a fontos, hogy egy fajta a kultúra milyen fokán áll, hanem az, hogy benne az egyed mint érzi magát. S hogy az állat elégedettebb, mint az ember, az csaknem bizonyos. Nem nyomja a holnap gondja, nincsenek olyan rafinált szükségletei, melyek kielégítéséről gondoskodnia kell, s nincsenek elemi igényei sem: ruha, lakás, élelem, ezt mind a természettől kapja. Nem foglalkoztatják a lét és nemlét kérdései, nem unatkozik! S szerelmi élete mily remek! Nincs morálja, kötelességérzete, csak ösztönei; nincs házasság, csak szerelem... csak érzékei a természet színeinek és hangjainak felvételére. Nincs pénze! S nem is kell neki! Társas életének sincsenek olyan bonyolult, s mégis buta törvényei. Egyszerűbb, tisztább az élete.

Az emberek között viselkedned, alakoskodnod kell. Az állatok olyannak fogadnak el amilyen vagy. Ezért érzem magam jobban az állatok között.

Mindjobban elvadul az ember, s az állat nézi szelid félelemmel.

Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.

Az emberek nagy része beszél az állatokhoz, de nagyon kevés hallgatja meg, hogy mit mondanak.

Akármilyen rövid a pillanat, mely része a mellettünk élő állatok életének, felélénkíti a miénket, és minden szempontból jobbá, tartalmasabbá teszi azt.

Minden állat - az embert kivéve - pontosan tudja: az élet legfőbb értelme, hogy minden percét élvezzük.

Ha szólsz az állatokhoz, ők is beszélnek hozzád, és megismeritek egymást. Ha nem szólítod meg őket, ismeretlenek maradnak szá- modra, pedig az ismeretlentől fél az ember. És amitől fél, azt el- pusztítja.

A természetben semmi sem cél nélküli és értelmetlen, egyetlen állat vagy növény sem rossz természeténél fogva és minél többet megtudunk róluk, annál jobban eltölti életünket a csoda. Egyetlen teremtmény létjogosultságát sincs jogunk megkérdőjelezni, sem megítélni hasznosságát vagy intelligenciáját. Van lelkünknek egy rejtett zuga, egy mélyen nyugvó, ősi emléket őrző titkos szeglete, amelyet semmi más nem képes megérinteni, és egy megmagyarázhatatlan csodával feltölteni: csakis a természet misztériuma.

Mi mindannyian, az összes élőlény ezen a bolygón, az emberek és a négylábúak, a madarak, a rovarok, a hüllők és a halak, mindnyájan elég közeli rokonságban állunk egymással, a köztünk lévő számos különbség ellenére: hisz mind egyformán azon igyekszünk, hogy jó legyen nekünk, se túl meleg, se túl hideg, és valamennyien, kivétel nélkül megpróbálunk vigyázni magunkra, és óvakodni mindentől, ami vág, mar vagy szúr. Hisz mindannyiunkat nagyon könnyű elpusztítani.

A kolibri nem csak egy egyszerű madár. A szíve ezerkétszázat ver egy perc alatt, és nyolcvanat csap a szárnyával egy másodperc alatt, és ha lefogod a szárnyait, hogy ne repülhessen, akkor tíz másodpercen belül meghal. Ez itt bizony nem egy átlagos madár, ez egy valóságos csoda. Lelassították a szárnyait egy mozgóképpel, és tudjátok, mit láttak? Hogy a szárnyai nyolcas alakban mozognak. Na, és azt tudjátok, hogy a nyolcas mit jelöl a matematikában? A végtelent..

Hogy mit jelent hattyúnak lenni? Úgy siklani, mint az álom, fenségesen, a tó sima tükrén, és nem menni soha a partra. A szárazon, ahol az emberek járnak, ügyetlen a hattyú, tán nevetséges is. Ha végigtotyog a parton, akkor egy másik madárra hasonlít, egy libára. Ott kell maradnia a tó tükrén, némán, fehéren, fenségesen. Nem repülni, pedig madár. Egy dalt tudni, és nem énekelni, egy életen át, mindhalálig. Emelt fő, hűvös közöny azok iránt, akik a partról bámulnak.

Szeretném tudni, hogy miért csak a Földön alakult ki az élet és a fejlett civilizáció? Szeretném megismerni az ösztönök törvényeit, azt a sok titkot, ami a természetben van, hogyan alakul ki az állatvilágban a jóság és a gonoszság. Nem arra gondolok, hogy az erősebb felfalja a gyengébbet, hanem arra, amikor a gyengébb rafinált gonosz ötlettel elpusztítja a nála látszólag erősebb ellenfelét, s azzal azt bizonyítja, hogy a gyenge is lehet erős.

Az állatoknak sokkal szebb lelkük van, mint nekünk. Sosem hazudnak.

Egy olyan világban, amelyben a kardszárnyú és a palackorrú delfinek jól megkülönböztethető kulturális csoportokat hoznak létre, ahol a varjak eszközt használnak, a csimpánzok erkölcsi megfontolásra képesek, az elefántok empátiát éreznek, és még a szalamandrák és a pókok is mutatnak bizonyos személyiségjegyeket, ott nehéz azt érvekkel alátámasztani, hogy az emberi faj biológiailag bármilyen módon egyedülálló lenne.

Az őzre gondolt, amelyik ott lakik a nagy hasával a sűrűben, és a többi állatokra, a juhokra, kecskékre, nyulakra, vaddisznókra, akik mind ilyen nagy hassal járják a tavaszt. A mókusokra. Aztán a madarakra, akik lázasan építgetik már a fészkeket, hogy fiókákat hozzanak a világra benne. Nyírfák mellett haladt el, és megérezte orrában az édeskés rügyszagot, ami felőlük jött, és arra gondolt, hogy a fák is rügyeket bontanak, új ágakat növelnek, a gyökerek sarjakat bocsátanak útra, a melegedő televényben magvak csíráznak... és egyszerre megértette, hogy ez a rendje a világnak. Ez a tavasz törvénye: életet bontani, továbbadni az életet, világra hozni valakit. Komoly, szép érzés volt ez. Érezte, hogy valamennyien egyek, szövetségesek, közös a céljuk: az erdő, az állatok, a madarak és ő maga. Egy törvénynek engedelmeskednek, és egyazon parancsot hordoznak magukban: az életet.

Egy emberben néha elhal a remény, de egy állatban soha. Amíg él, él benne a remény, és él a hűség is.

Bárcsak megértenék az emberek, hogy az állatok ugyanolyan kiszolgáltatottak, s ugyanúgy függenek tőlünk, mint a gyerekek; ezt a gyámságot ránk ruházták.

Bárhol is érintik meg az emberi szív húrjait a delfinek, úgy tűnik, hosszan és mélyen zengő akkordokat pendítenek meg.